|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Donáth László 1995. március 8.Hazai és külföldi értelmiségiek átnyújtották az Országgyűlésnek Nyilatkozat a Magyarok Világszövetsége megújításáért című javaslatukat. A nyilatkozat aláírói szerint az MVSZ nem felel meg hivatásának, nem az összmagyarságot tömörítő szervezet, hanem egyetlen politikai irányzat "világszövetsége". Az MVSZ a maga világnézetén kívül semmilyen más felfogást nem tűr meg. A nyilatkozatban Pomogáts Bélára, az Anyanyelvi Konferencia elnökére is hivatkoznak, aki szerint álszervezetek kaptak a magyarországi tagozat felépítésénél vezető szerepet. Az aláírók kifogásolták azt, hogy ha kisebbségi szervezetek anyagi támogatásért az MVSZ-hez fordultak, az Illyés Alapítványhoz küldték őket. Az aláírók az Országgyűlést kérték arra, hogy vizsgálja meg az MVSZ működését. Az 1995. január 20-án kelt nyilatkozat ötvenhárom aláírója között van többek között: Ágoston Vilmos író, újságíró, Beke Kata, Bodor Pál újságíró, Cs. Gyimesi Éva /Kolozsvár/, Donáth László lelkész, országgyűlési képviselő, Eörsi István, Faludy György, Fejtő Ferenc, Győrffy Miklós újságíró, Halász Péter író /München/, Jancsó Miklós filmrendező, Kende Péter, Kenedi János, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Nagy Csaba /Zürich/, Nagy Pál költő /Párizs/, Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság (Kolozsvár) napilap főszerkesztője, Ungvári Tamás. /Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, márc. 8./ Sajnálatos, hogy az MVSZ-t támadó nyilatkozat ilyen széles nyilvánosságot kapott a magyar sajtóban, a szervezet tevékenységéről azonban kevés szó esik, jelentette ki Bakos István, az MVSZ főtitkára. A levelet Nagy Csaba küldte szét a világ számos MVSZ-szervezetéhez. Bakos István elmondta, hogy már korábban is tudomásuk volt a levélről, de nem akartak reagálni a fejléc és aláírás nélküli papírra írt vádaskodásokra. Furcsának tartotta, hogy az aláírók nem az MVSZ 1992-es kongresszusán mondták el véleményüket. /Cáfol a világszövetség főtitkára. = Esti Hírlap, márc. 9./ A világ negyven országából mintegy 850 ezer tagot összefogó MVSZ főtitkára, Bakos István alattomos támadásnak minősítette a nyilatkozatot. Ismertté vált az, hogy a szerző Nagy Csaba, aki már korábban hírhedtté vált a határon túli magyarok körében, Zürichben etikátlan magatartása elhatárolódtak tevékenységétől. A támadás beleillik a nemzeti intézmények, a Duna TV vagy a Nemzeti Színház elleni támadássorozatba. /Népszabadság, márc. 8./ Tabajdi Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára problematikusnak érzi az MVSZ-ben az anyaország társadalmi képviseletét. A levél valós problémákat feszeget, ugyanakkor úgy tűnik, folytatta az államtitkár, hogy a nyilatkozók nem tájékozódtak a szövetség belső munkájáról. Közvetlenül a nyilvánossághoz fordultak anélkül, hogy az MVSZ-szel konzultáltak volna a problémák orvoslásáról. /Népszabadság, márc. 10./ Az Országgyűlés házbizottsága állást foglalt a levélírók nyilatkozatával kapcsolatban: társadalmi szervezetek alkotmányban rögzített autonómiáját sértené, ha a törvényhozás beleavatkozna az MVSZ ügyeibe. /Magyar Hírlap, márc. 11./1995. május 3.Az Erdélyi Napló összeállítást közöl a Magyarok Világszövetségével /MVSZ/ kapcsolatos nyilatkozatháborúról. Hozza az ötvenhármak kollektív MVSZ-ellenes, jan. 20-i nyilatkozatát, az MVSZ válaszát, majd két aláíró, Donáth László lelkész és Ágoston Vilmos fejti ki ellenérveit /az MVSZ elzárkózik a kényes kérdések megvitatásától, gőgös, a szellemi és anyagi nyomor enyhítésén kellene fáradoznia/, az MVSZ mellett foglalt állást Tempfli József nagyváradi püspök és Patrubány Miklós, aki elmondta, hogy hiába kérte, neki nem mutatták meg a kollektív nyilatkozatot: csak azok láthatták, akikről feltételezték, hogy aláírják. Végül az MVSZ ápr. 21-23-i ülésén leszögezte, hogy a szövetséget alaptalanul rágalmazták gazdasági visszaélésekkel. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), máj. 3./1998. június 5.A kormány máj. 27-én hozott, 1074. számú határozatával több közalapítvány okiratát módosította, amint ez kiderült a Magyar Közlöny legújabb, 44. számából. A határozat szerint az Illyés Közalapítvány kuratóriumi tagsága alól - megbízása lejártával - felmentették Burgert Róbertet, Entz Gézát, Kardos Bélát, Tóth Istvánt és Vígh Károlyt. Egyidejűleg 1998. május 16-tól 1998. szeptember 30-ig Beke Katát, Gellért Kis Gábort, Illyés Mártát, Jászkúti Lászlót, Kávássy Sándort, Keresztes Sándort, Komlós Attilát, Laborczi Gézát, Németh Zsoltot, Pozsgay Imrét, Székelyhídi Ágostont és Szűrös Mátyást kéri fel a kurátori teendők ellátására. A kuratórium elnökének Szűrös Mátyást, a kuratóriumi titkári feladatok ellátására Beke Katát kérték fel. A határozatban a kormány a felügyelő bizottsági tagsága és elnöki tiszte alól felmentette Lábody Lászlót és a kuratóriummal megegyező időtartamra a tagsági teendők ellátására Donáth Lászlót, Papp Juliannát és Petróczi Sándort kéri fel. A kormány a felügyelő bizottság elnöki tisztének betöltésére Petróczi Sándort kérte fel. A Magyar Nemzet úgy értesült, hogy váratlanul történt a felmentés, mert azok, akiknek távozniuk kellett, nem akarták elfogadni a Tabajdi Csaba államtitkár által támogatott személyt. /Magyar Nemzet, jún. 5./2005. június 18.A romániai kisebbségi törvénytervezetről, az észak-erdélyi autópályáról, a fejlesztési régiókról és az autonómiakérdésről egyaránt tájékozódott szerdán és csütörtökön Bukarestben Szászfalvi László vezetésével az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának küldöttsége. A fideszes delegációvezető mellett Németh Erika (MSZP), Donáth László (MSZP), Schmidt Ferenc (Fidesz) és Fodor Gábor (SZDSZ) vesz részt a látogatáson. A képviselők találkoztak az RMDSZ szenátusi csoportjának tagjaival, így Frunda Györggyel, a szenátus emberi jogok, felekezetek és kisebbségek bizottságának elnökével, George Sabin Cutassal, a szenátus alelnökével, Lucian Augustin Bolcassal, a parlamenti román-magyar baráti csoport elnökével, Nicolae Paun képviselővel, az emberi jogok, felekezetek és a nemzeti kisebbségek bizottságának elnökével. Közös asztalhoz ültek Eckstein-Kovács Péterrel, a szenátus jogi, fegyelmi és mentelmi jogi bizottságának elnökével, Renate Weber elnöki tanácsossal, Kibédi Katalinnal, az igazságügyi minisztérium államtitkárával, Markó Attila államtitkárral, az etnikumközi kapcsolatok főosztályának vezetőjével, valamint Niculescu Tónival, a külügyminisztérium reformokért és intézményközi együttműködésért felelős államtitkárával. Szászfalvi László elmondta: a román vendéglátók egyebek közt tájékoztatták őket a parlament elé terjesztett kisebbségi törvény tervezetéről. A magyar honatyák szorgalmazták, hogy folytatódjék a tervezett észak-erdélyi autópálya építés, mert az Szászfalvi fontosnak nevezte az autonómia megteremtését. /Magyarországi honatyák Bukarestben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./2012. május 23.A csatornaíróÁlláspont Csak tudnám, miért kellett huszonkét évnek eltelnie, hogy végre feketén-fehéren láthassuk: kik ontották ránk mindeddig a megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéleteiket. Ők, az úgynevezett balliberális véleményelit, akik az átkosban egyszerre jól tartott kegyeltek és hősiesen kiszólongató ellenzékiek, baloldali kormányzás idején pedig feszengő aulikusok, „igazságbeszédről” hablatyoló, csendben meg persze a zsebüket tömögető értelmiségiek. Csak azt nem tudják elviselni szegények, ha nem az általuk agyonszeretett politikusok vannak hatalmon. Olyankor rendre kimutatják a foguk fehérét. Az Antall-kormány alatt mindent vittek, a tendenciózus médiamanipulációval és a gőgős véleményterrorral gyakorlatilag kisiklatták az egész rendszerváltozást. Az első Orbán-kormány idején is hörögtek rendületlenül, bár nehezebben találtak fogást (be kellett érniük némi micisapkázással, minidúcsézéssel, meg a túl sok nemzeti zászlón való szörnyülködéssel). Ám a legújabb jobboldali ciklus mintha egy kissé felkészületlenül érte volna a fiúkat. Mintha csak most szembesültek volna a médiaviszonyok gyökeres megváltozásával, az internet térhódításával, a megkopott népszerűségükkel, a média- és véleménymonopólium elvesztésével, az újabb generációk szinte totális érdektelenségével az ügyeletes rettegésük iránt. És mintha ez a szituáció kihozta volna belőlük lelkük valódi lényegét. A talaját vesztett ember elaljasulását. A pitiáner gyűlölködőt, az erkölcsi hullát, aki nemhogy az oly sokat hivatkozott BBC meg a New York Times, de még a megboldogult Kacsa magazin etikai mércéjét sem képes tartani. Történt, hogy a magyar ugar két csillagfényű fáklyája, Kuncze Gábor bukott szadeszvezér, botcsinálta riporter és Donáth László MSZP-s lelkész a minap bemutatta a fővárosban Andrassew Iván új könyvét Tőkés Lászlóról. Andrassewről annyit érdemes tudni, hogy ő az a népszavás szerkesztő, aki egyetlen oldalra képes négy publicisztikát is beszerkeszteni a diktatúra (vak is látja, hogy) zajló intézményesüléséről Magyarországon. Nos, a Ne vígy minket kísértésbe címet viselő mű nem manipulatív, és nincsen tele csúsztatásokkal (mint anno Kende Péter elkapkodott Viktor-könyvei). Csak szimplán primitív és aljas. Mint egy hátbatámadás a lakótelepi diszkóban. Végre megtudtuk tehát: nem többek ők senkinél, csak szimplán aljasok és primitívek. Idézzük csak, miként vezeti fel Andrassew a szinte kizárólag Tőkés László elvált feleségének levelezéséből és információiból összeállított förmedvényét: „Sokáig vívódtam magamban, mielőtt nekiláttam ennek a munkának. Küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat. Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni? (…) Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, »a magyarság köztársasági elnöke« – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni.” Mindannyiunk nagy szerencséjére azonban a cseppet sem farizeus Andrassew felülkerekedett a belső vívódásán, és közkinccsé vált a püspök úr magánéletének sok állítólagos részlete. Nemhiába házalt hát az érintett asszony évek óta a levelekkel, ilyen-olyan „bizonyítékokkal” oly rendületlenül. Az, hogy a másik fél véleménye a kutyát sem érdekelte, de legfőképp az aranytollú népszavás szerzőt nem, s hogy egy ilyen indulatokkal teli emberi konfliktus totálisan egyoldalú krónikája óhatatlanul sok-sok valótlanságot tartalmaz, s hogy még a bíróság is érthető okból rendre szankcionálja a közszereplők válóperes ügyeinek nyilvánosságra hozását (lásd az SZDSZ-es Wekler Ferenc ügyét), a ballib oldal finnyás felkentjei közül ezúttal senkit nem fog megbotránkoztatni. Vannak ügyek, amelyekben nem számít az etika, az igazság pedig a legkevésbé. Ahol a cél szentesíti az eszközt. A magyarság élő nemzeti hősének, a kelet-európai rendszerváltozás egyik világszerte jegyzett alakjának a vágyott megsemmisítése, a közelgő romániai választás manipulálása egyesek szemében kétségkívül ilyen ügy. Ám, kedves Andrassew Iván, és az itthoni meg erdélyi haverok, Tőkés László félreállításához ennél a répahányásnál azért többet kellett volna összekaparni. Ne lepődjenek meg, ha a sok fekália végül az önök nyakába folyik vissza. Huth Gergely. Magyar Hírlap 2013. június 10.Újdonságok a Kriterion KiadónálA 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Kriterion Könyvkiadó szombat délután a Kolozsvár Társaság székhelyén mutatta be gyér számú érdeklődő előtt két újdonságát: Donáth László A pap tehene című, valamint Ambrus Lajos Ősz és hatalom című könyvét. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ismertette Donáth László /1883-1967/ református pap életét és munkásságát. – Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne – magyarázta az igazgató. H. Szabó kitért arra is, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán, ami aztán nem valósult meg. – Azért adtuk ki ezt a könyvet most, mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót – összegzett H. Szabó Gyula. Molnos Lajos kolozsvári költő, publicista először a 111 vers a Sóvidékről című versantológiáról beszélt, amelyet ugyan 2010-ben adtak ki, de ebben megtalálható Ambrus Lajos verse is. – Milyen csodálatos föld lehet az, amelyhez ennyien kötődnek? A válogatás bebizonyította, hogy a Sóvidék költői ihletforrás is lehet – mondta Molnos, majd a Hazanéző című folyóiratról beszélt, amelyet huszonhárom éve Ambrus Lajos szerkeszt. – Ritkaság, hogy egy folyóirat huszonhárom éven át fennmaradjon egy faluban, és ilyen színvonalas reprezentatív szerzőgárdát vonultasson fel. Egy ilyen lapot összehozni nagy szellemi munkát jelent. Ambrus már 1989 előtt is írt; ekkor jelent meg első prózakötete. Az 1989-es fordulat az ő életét is megváltoztatta: több verseskötete jelent meg, érdekes a hazai mondákat tartalmazó könyve, meséskönyveket és honismereti tárgyú írásokat is írt, most pedig ismét prózakötettel jelentkezik. Ismerem e könyv sok szereplőjét, hiszen Ambrus Lajoshoz több évtizedes ismeretség, barátság fűz. A novellák lényege az, hogy megragadja a környezet egy-egy jellegzetes figuráját. Nem szenzációs eseményeket mond el, hanem sok, apró hétköznapi dolgot. Fő erőssége a nyelv, az ízes otthoni nyelv. Az írások közt jócskán találunk önéletrajzi fogantatásúakat is, de vannak szép, megdöbbentő balladák is – zárta bemutatóját Molnos. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.A tehetség próbája"A zádokfa kürt különös portéka a világon. Nemigen ismeri csak a havas népe, de az aztán jól ismeri. Tavasz táján, mikor a majorok a juhokkal felvergődnek a havasba, minden valamire való bojtár első dolga, hogy a zádokfa háncsából minél nagyobb kürtöt kavarintson. Aztán amíg meg nem unják, minden este visszhangzik a havas a hangjától. Később, igaz, mind ritkábban kerül elé, s főként akkor, ha valami hír van a havason, vagy rossz, vagy jó. Mert a zádokfa kürt a havasi élet híradója. Van úgy, hogy a majoroknak valami megbeszélnivalójuk akad egymással, nem küldözgetik az apró bojtárokat majorházról majorházra, hanem egyik előveszi a zádokfa kürtöt, megadja a jól ismert hívójelt, a többiek visszafelelgetnek, s a mondott időre pontosabban összegyűlnek, mintha levélbeli hívót kaptak volna. Ugyanúgy, ha bajba jut valaki, háza körül gonosz ember settenkedik, csordafarkas, vagy valami nagyobb baksi medve támad a nyájára, a zádokfa kürtön felhangzik a vészjel, s szinte pillanatok alatt érkezik segítség éjjel-nappal. Közös a baj, hát közös a segítség is." Donáth László* műveiből elkészült a második válogatás. Az író emlékét élesztgetve jelent meg 2013-ban a Kriterion Kiadó gondozásában A pap tehene című kötet, amelynek előszava (Egy későn érkezett utasról) felvázolja a szerző küzdelmes életét, amint "későn érkezett utasként" mindannyiszor hiába próbál felkapaszkodni a szépirodalom vonatára, valójában mindenhonnan lemarad, a szerkesztőségekben és kiadóknál afféle írogató falusi pap bácsiként könyvelik el, és akként is bánnak vele. A könyvet Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is bemutatták. A szerzőről H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója többek között ezt mondotta: "Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne". Az igazgató kitért arra, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán; ami aztán nem valósult meg. "Azért adtuk ki ezt a könyvet (...), mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót" – összegezte ismertetőjét az első kiadvány bemutatásakor H. Szabó Gyula. Az író unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin a családja segítségével próbálta feltárni hagyatékát. Segítségére sietett a kiadó, és ennek a keresgélésnek, kutatásnak az eredménye a mostani második novelláskötet. Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: "Bizony bizony, kökényt szüreteltem!" Majd ezzel zárja: "Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátravan?…" A kötet utolsó írása tanúsítja, hogy mindvégig érdeklődéssel figyelte a művészeti élet változásait, kísérle-tezőkedve sosem lankadt. – Valamikor színésznek és színműírónak készültem – vallja egy helyütt –, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztalfiókomban halommal áll a sok régi, félbe maradt "műalkotás"… Az "új rend" harsogó propagandáját gyanakodva fogadta ugyan, de (legalábbis az elején) a kisemmizett szegények esélyeit mérlegelve úgy vélhette, hogy valóságosan is felépíthető az igazságon és egyenlőségen alapuló rend, ha szív és lélek emberek küzdenek érte. Nem kárhoztatható hát, ha igyekezett összehozni egy olyan történetet is, amely némiképp ennek az új világnak az igazolása lehetne. Nem kárhoztatható, hiszen nála nagyobb tehetségek, élvonalbeli alkotók is benyelték az édes maszlagot, és létrehozták a proletkult máig szégyellnivaló "csúcsait" – irodalomban, képzőművészetben, még a zenében is. A Szegény király! című írás, ha kihagyásokkal is, olvasható a könyvben; irodalomtörténeti adalékként, a krónika számára, mintegy érzékeltetve, hogy ami idegen a művész lelkületétől, abból nem válhat igazi időálló alkotás. A megfelelési kényszer minduntalan más irányba terelné a szöveget. A tehetség azonban nem hagyja becsapni magát. Becsületére váljék Donáth Lászlónak: vázlatot írt regény helyett, nem volt türelme a hamis munkához, egykettőre összecsapta a fejezeteket, megkanyarintva a végüket; hogy olyan legyen minden, amilyen az elvárás. A toll rakoncátlakodásából érezte: a történet nem az ő becsületes lelkéből fakad, az út pedig nem az ő tisztességben megfáradt lábainak való. A hatalom akkor már osztályellenségként kezelte a papságot. Esélye sem lehetett volna a megjelenésre. Az Úr gyakran tette próbára. Igehirdető pennás szolgája mindig kiállta a próbát. Teremtője megóvta a proletkult ódiumától. A Szegény király! ebben a kiadványban lát nyomdafestéket először, és talán utoljára. Erdély és az irodalom azonban visszanyerte egyik, már- már elfeledett íróját. Bölöni Domokos *Donáth László (Etéd, 1883. április 5 – 1967. december 2., Nyárádszentsimon): Zádokfa kürt. Kriterion Könyvkiadó, 2015. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 23.A zádokfakürt híradásaMit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét. Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti. A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi. A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató, ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül... Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?” Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek. „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd. Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét. Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta. „Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült. A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is. Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 17.KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezetSajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is. Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3] Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is. Történeti számtan, 56 a 89-ben Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is. A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben Munkás, munkáslét, munkástanács. Munkavilágok emlékező mozaikokban Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…? Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7] Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak. A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását. A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is. [1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal. [2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010). [3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old. [4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal. [5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56 [6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal [7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017 A.Gergely András / maszol.ro lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
